Málenkij robot
A mai történelem-, illetve helytörténeti óra a Málenkíj robotra elhurcolt monori emberekről szól
Szőnyi Attila, volt JAG-os diák írása
1945. január 25-én indult annak a 135 monorinak a – közel három évig tartó – kálváriája, kiknek egyetlen bűnük az volt, hogy német vezetéknévvel bírtak.
E 135 ember sorsáról is a hírhedt sztálini utasítás, az 1944 decemberében megjelent, ún. 0060. számú parancs döntött. Érdemes megjegyezni ezt a számot: 0060. számú parancs!
Ez kimondja:
„A Szovjetunióba történő munkára irányítás céljából mozgósítani és internálni kell Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Bulgária és Csehszlovákia Vörös Hadsereg által felszabadított területén tartózkodó valamennyi munkaképes németet – a 17 és 45 év közötti férfiakat és a 18 és 30 év közötti nőket. Le kell rögzíteni, hogy a mozgósítás mind a német és a magyar állampolgárságú, mind pedig a román, jugoszláv, bolgár és csehszlovák állampolgárságú németekre vonatkozik. (…) A németek begyűjtését és internálását 1944 decemberében és 1945 januárjában le kell bonyolítani és a munkaterületre való kiszállítást 1945. február 15-ig be kell fejezni.” (Lásd alább az első forrást!)
A hazai ideiglenes kormány némileg igyekezett tompítani az intézkedés hatását, megpróbálva kivenni az érintettek köréből pl. azon zsidókat, akiknek német, vagy németes hangzású nevük volt (és éppen túlélték a náci elhurcolást…), vagy azon német nevű személyeket, akik baloldali, illetve fasisztaellenes szervezetekben tevékenykedtek a világháborúban, főleg a ’44. márciusi náci megszállást követően. Ám Erdei Ferenc belügyminiszter intézkedését nem mindig sikerült maradéktalanul betartani. (Lásd alább a második forrást!)
Ennek oka részben a jóvátételi munkára rendeltek begyűjtésben részt vevő, kommunista érzelmű “policájok” magatartása, valamint az egész folyamatot felügyelő szovjet katonai (és részben politikai) tisztek hozzáállása volt. A településeken – sokszor csak lappangó, nem nyilvános – feszültség volt érezhető a “régi rend” tisztségviselői, kegyeltjei és a szegény rétegei között, amely a front elvonultával, és az új, szovjetbarát rendszer kezdetleges kiépülésével fordulatot vett.
Megfigyelhető, hogy a kommunista érzelmű “policájok” nem csak német nevűeket kísértek be a gyűjtőpontokba, részben személyes ellentét, vagy kicsinyes bosszú miatt.
Ehhez tudnunk kell, hogy 1945-ben, a jórészt önkéntesekből álló rendőri szervezetek nagy része tagja volt a magyar kommunista pártnak, ellenben rendvédelmi előélete, előképzettsége nem, sőt képzettsége is alig volt.
(A monori Ipartestületi székházba kísért személyek között is volt nem német nevű személy, pl. Mészáros Lajos.)
Másrészt ne feledjük, hogy 1945 januárjában még zajlanak a harcok Budapesten, és hadműveleti terület a Dunántúl is, ahol nem az Ideiglenes kormány képviseli a hatalmat!
Éppen ezért a szovjet katonai egységek – amennyiben nem elégedettek a jóvátételi munkára elszállított transzportok létszámával, gyakran minden válogatás nélkül fogdostak össze embereket a megye megszállt részeiből, s csapták hozzá a német nevű emberek csoportjaihoz.
Ez a megdöbbentő gyakorlat olyan mértékű volt, hogy az Ideiglenes kormány is jelezte a megszálló szovjet haderőnek, kiemelve, hogy gyakran antifasiszta, illetve szocialista, vagy kommunista érzelmű személyek, sőt párttagok is kerültek a jóvátételi munkára elszállítandók közé.
Több, egymástól független forrás is beszámol arról a cinikus válaszról, amit az illetékes szovjet elvtárs adott arra a jelzésre, miszerint magyar kommunisták is vannak a német nevű polgári személyek között, hogy:
„– Kommunisták? Nem baj, legalább megmutatják a többinek, hogyan kell dolgozni!”
Az intézkedés betartatása szovjet részről olajozottan ment, amelynek magyarázatát egy szovjet őrnagy sorai mutatják be kiválóan:
„Minden német nevű, tekintet nélkül arra, hogy bírja-e a német nyelvet vagy sem, tekintet nélkül előéletére, a rendelkezés alá esik. Ugyancsak beleesnek azok a magyar nevű egyének, akiknek egy nagyszülőjük német nevű, illetve német származású. (…) Ha csak egy csepp német vér folyik az ereiben, német!”
Így nem sok esetben vizsgálódtak a mozgósított egyéni körülményeit illetően…
1945. január 25-én, Monoron, az Ipartestületi székházba rendelték a település német nevű lakosságának java részét. Az írás szerint jóvátételi munkára mozgósították őket.
Ez önmagában még nem volt különleges intézkedés, hisz ismert, hogy rögtön a front elvonultával vezényeltek különböző munkavégzésre (lövészárkok betemetése, romok eltakarítása stb.) férfiakat és nőket egyaránt. Az intézkedés különlegességét az adta, hogy szinte kizárólag német nevű lakosokat mozgósítottak.
Egyébként az országos mozgósítás második hónapjában (ne feledjük, az ország keleti részén már novemberben megindul az elhurcolás!) már hallani lehetett, hogy a Szovjetunióba viszik a németeket, a mozgósított állomány mégsem szökött meg, hanem megjelent a kijelölt helyszínen. Ennek oka az volt, hogy azt, aki nem hajtja végre a parancsot, hadbírósággal fenyegették meg, sőt, nemcsak őt, családtagjait is!
Így történt ez Monoron is.
A mozgósított személyek ruhát, takarót, és néhány napra való élelmet vihettek magukkal, hiszen „használható munkaerőre” volt szüksége a szovjet erőknek.
Ráadásul a parancs hivatalosan az ún. „közvetlen mögöttes területeken”, tehát nem messze otthonuktól történő munkavégzésre mozgósított, de erről hamarosan meggyőződtek, hogy egyáltalán nem igaz….
Az Ipartestület székházában egy orvosi vizsgálatnak vetették alá a megjelent személyeket, akiket az orvos túl idősnek, vagy épp gyengének, vagy betegnek talált, őket hazaküldték. (Lásd alább a harmadik forrást!)
A többieket Ceglédre irányították.
A ceglédi táborban már több ezer mozgósított német nevű személyt vettek lajstromba, akiket vonatra tették.
Az értetlenkedő embereket a tábort biztosító szovjet katonák úgy biztatták, hogy ez „csak egy kicsi munka” lesz, de erről is viszonylag gyorsan kiderült: hazugság.
„маленькая работа” – Malenykaja rabota – „Kis munka”.
Ez lett a Málenkíj robot.
A monori elhurcoltak Ceglédről indultak tovább a Brassó-Foksány-Szovjetunió útvonalon, vasúton. Az elhurcoltak megpróbáltak lehetőségük szerint valamiképpen hírt adni magukról. Kőre kötözött papírdarabra írt üzeneteik egy része végül hazajutott, még Erdély területéről is! Jellemző a hetekig tartó szállítás mostoha körülményeire, hogy az első monori áldozat már a napokig (hetekig) tartó vonatút során elhunyt.
A monori elhurcoltak egyébként egy helyen maradtak, Baskíriában, ahol igen kemény körülmények között kellett dolgozzanak, a tajgán. Olajvezetéket fektettek, illetve a vezeték területét készítették elő, kemény fagyban, a táborban pedig nélkülözve. Az elhurcoltak állapota itt jelentősen leromlott.
Baskíriában további 2 monori, (vezetékneveik ismertek: Aschenbrenner, valamint Gálik “suszter”) elhurcolt elhunyt, többen munkaképtelenné váltak hosszabb-rövidebb időre.
A szovjet intézkedések miatt 1945 októberében – zömmel legyengült állapotú személyek, idősek, és a nők egy hányada – hazatérhetett, részben betegen. Az áldozatokról, illetve a túlélők helyzetéről, sőt egyáltalán arról, hogy valójában kiket is vittek el ekkor kaptak elsőnek hiteles információkat az itthon maradottak! (Ez utóbbi kiegészítés azért fontos, mert pl. a szomszédos Gyömrőn, a gyilkosságokat is elkövető fegyveres direktórium tagjai 1945 elején rendszeresen hazudtak az áldozatok családtagjainak, hogy a keresett személy nincs náluk, elengedték, s elvitték a szovjetek! – pedig nem … )
Érdekesség, hogy a baskíriai kényszermunkatáborba – a magyarok helyére – azokat a szovjet katonatiszteket vitték “átnevelőtáborba”, akik a világháborúban eljutottak Európába …!
A munkaképes monori állományt Grúziába szállították, ahol egy részüket kaolinbányában dolgoztatták tovább. Itt már sokkal jobb munkakörülmények fogadták őket, 1946 nyarától pedig már levelet is írhattak haza.
A szerencsés túlélőket 33 hónap után, 1947 szeptemberében szállították haza, bár tudunk olyan elhurcoltról, aki – büntetésből – ekkor sem szabadulhatott. (A hazafelé tartó vonatról Foksányban szedték le, s küldték vissza a Szovjetunióba, további évekre ….)
Keserű vigasz, hogy a németek (valóban német/sváb származásúak) egy része, akik málenkíj roboton voltak, “megúszták” az 1946-os német kitelepítést….
A hazatértek sok esetben beszámoltak maradandó egészségkárosodásról, vagy életük hátralévő részében csendben viselt betegségekről.
(Nem monori történet, de szerintem az egyik leggroteszkebb halál az az eset, mikor a hosszú nélkülözés után hazatért legyengült családtagot a család hirtelen ellátja minden földi jóval, és szerencsétlen ember a koplalás után végre egy egészségeset eszik, amitől bélcsavarodást kapott, s belehalt …)
De az elhurcolás hónapjai miatt sokan lélekben is sérültek. Történt olyan névváltoztatás is, amelynek magyarázata az volt, hogy az átélt nehézségek miatt nem látta jó ötletnek német vezetéknevét viselni, s inkább magyarosította azt…
Aki hazajöhetett Monorra, dacára annak, hogy nyilatkoztatták őket, hogy büntetésüket letudták, ezért semmilyen kártérítésre nem jogosultak, valamint a kint tapasztaltakról nem beszélhettek, a kommunista hatalom célkeresztjébe került, és még évtizedek után is megkülönböztették őket, pedig valódi bűnük nem volt.
Mindannyian a 0060. számú parancs által szigorú, kegyetlen és faji alapú kollektív büntetést szenvedtek el olyan bűnökért, amit nem is ők követtek el!
Az egykori monori elhurcoltak közül ma – nagy valószínűséggel – már senki sincs életben. Emléküket egy emléktábla őrzi a Petőfi utcában, a gimnázium “B” épületének hátsó falán, elhurcolásuk, megpróbáltatásaik kezdő helyszínén.
Itt emlékezünk ma este – 2023. január 25-én – 17:30-kor, a leszármazottak egy részével, a monori (és a magyarországi) elhurcoltakra egy spontán, közös főhajtással, néma gyertyagyújtással.
